II

A Fájdalom Kertjei

Az élet lassan lejár.
Egy pillanat vagy csupán.
Alkonyod után,
Nem leszel más,
Csak por, hamu
Semmi már.

Tégy egy sétát a létedben,
Az életet adó fészekben.
Légy nyugodt, ez csak álom,
A félelmet csak árnyékodban találom.

Nézd, ahogy vörösen nyugszik a nap
Nem fog felkelni holnap.
Rideg szél borzolja hátad,
Nem látsz semmit,
Kételyed a ködben szétárad.

Kutatsz a sötétben és nem látsz semmit!
Kérdeznéd a bölcset, de ő csak legyint:
Elfecsérelted éveid, megcsaltad szerelmeid,
Menj hát bús arc, fájdalmad
ne gyötörjön többé itt!

Újabb kertbe érsz, félelem járja át csontjaid,
Minden olyan békés, csendes itt...
Nyugalmat találsz de por fedi arcod,
A halál kertjében hagyhatod sarcod.

Ne gondold hogy itt a vége,
Felébrednél, de az emlékek árnya éget,
Veled is bármikor megtörténhet...
Hisz álmodban már átélted.

2006. 10. 26