Minden vég magában hordozza a kezdetet, s minden vég egy kezdethez tér vissza.
Ilyenkor illő egy rövid bevezetőt, figyelemfelkeltőt, ilyesmit írni, abban az esetben ha népszerűvé szeretnénk tenni magunk, ha törekvésünk biztos tettben nyilvánul meg, ha késznek érezzük magunkat nagy tömegekhez szólni egymagunk, ezzel a magunkra vállalt popularitással szállítva le a színvonalat, itt, internetországban.
Hogy az okosok elismerjenek, és a buták ámulva tapsoljanak; mi más is lehetne az ember álma? Abszolút fölényre való törekvés, kegyetlen, irgalmatlan, célt téveszthetetlen ék, mely meghalad minden várhatót, minden regulárist. Mely nem sablonos, új, eddig nem ismert, egy folyton előre hatoló, meg nem álló, vitathatatlan és kiszámíthatatlan, mégis elismert. Mikor az ember karaktereket ír, és ezekkel elér valamit. Vagy valami mással egészen mást, vagy egyiket sem.
Nem, ez nem az én asztalom. Én ehhez nem értek, nem tudok mosolyt csalni bágyadt arcokra. Nem tudok butákat elkápráztatni, okosokat meghajoltatni. Nyílt erőszakkal megváltást fejekbe verni. Mit is érne?
Ez nem az én feladatom. Közöm sincs hozzá. E újkori művészetet meghagyom másoknak, máshogyan. Lehetőségem nincs monumentálisat cselekedni és nem is akarok. (Itt felmerül a 'monumentális' szó jelentése, amiről később.) Sem bármi mást elkezdeni, mert a kudarc garantált. Miféle kor ez, hol kezdet előtt tudjuk mi a vég?
A klasszikus hős idea megvalósíthatatlan, elképzelt idealizált hős alakjaim életképtelenek, tehetetlenek, és jelenésre lehetetlenek e kor struktúrája, gépei és fogaskerekei közt.
Miféle hős az, ki képes láncokat letépni egy beteg társadalomról, mely maga ragaszkodik, minden erejével a láncaihoz?
Amilyen a kor, olyan a hőse. - Szomorú igazság ez.
Az életünk igenek, nemek és a tétlenség fogalma, ténye, valója körül forog. Vagy megteszel valamit, vagy nem, vagy vársz; tétlen maradsz. A tétlenség késleltetés, az igen és a nem késleltetése, a döntés elhalasztása. Gyávaságból, számításból, érzésből, logikából. Úgy gondolom, az idő maga a tétlenség, mely folytonos és igeneket és nemet határol. Egy és ugyanaz (érzésbeli különbségek adódhatnak, mert máshogyan érezhető az idő egy kellemes és kellemetlen cselekvés közben) passzív, megingathatatlan. Mikor szembe kerülünk egy döntéssel, igent vagy nemet cselekszünk. Ha meghátrálunk, legyen az bármily indokból, az késleltetés, a következő döntésig tétlenség. Ez a tétlenség szintén jótékony és káros, viszonyítás és értelmezés kérdése.
Itt nyer értelmet a tény, hogy szükségünk van butákra és önjelölt okosokra, értelmes és érzelmes emberekre. Míg előbbi kettőre afféle társadalmi helykitöltés gyanánt (gondoljunk csak bele, ha minden ember teljes tudatában lenne a fennálló rendnek és társadalmi elhelyezkedésének, nem lázadnának e? Nem akarnák e a föléjük rendelt önjelölt okosokat letaszítani valótlan trónjaikról, hogy aztán sajátjaik közül ültessenek oda valakit, s kezdődjék az egész elölről?) van szükség, ezzel erős túlzással betöltve a fennálló világ 98-99%-át. Utóbbi kettőre pedig periférikus elhelyezkedésük végett szigorúan nézeti és ideológiai szempontból. (Mivel nincs kizárva a tény, hogy érzelmes-értelmes ember kerüljön a legalsó rétegek közti gyári munkavégzésre és az elit sznobok pénztornyai tetejére. Erre ugyan megvan az esély, de meglehetősen csekély.) E két utóbbit felfoghatjuk passzív szemlélőnek, tudatos döntőnek is.
Hogy megőrizzük egyszerűségünk: ők azok, akik kiteszik a mondat végi pontot, majd új mondatot kezdenek de még nem tudják; ponttal végződik e.
Nekem nincs hatalmam. Tudásom kevés és több bennem a gyarlóság mint az erény.
Valójában egy vigyorom van, amit ki így, ki úgy szeret, ki így, ki úgy nem. No és szavak. A többit leírni nem tudom. Nem is szeretném. Nem törekszem hírnévre, hírhedtségre. Ezt a vesszőparipát meghagyom másnak, másoknak, az öltönyös és nem öltönyös uraknak, akárhány gombjuk is legyen a zakójuk ujján. Nem vonz az ilyesmi.
Maradok a periférián, s mi több, ódivatú elveim és klasszikus lázadásom nem engedem.
Már dacból sem. Nem hat meg korszelem, sem tömegakarat.
Szorongatom majd múlt darabkáim, elmélkedve, ki-ki zökkenve pillanatokra, órákra évekre; s mindig vörösen tartom majd rebellióm fekete széndarabkáim.
Lehet, ez csak kófic barbárság. Ön-érdek, visszavágni akarás.
Több célom is van -ezzel- mit olybá' nem szeretek. Ezzel, mert nem tartottam és tartom értelmét karaktereket és kiélt arcú igazságokat írni elszántan, hatást várva, olykor éjszakába nyúlóan. Mégis ezt teszem, s ezért; gyűlölöm magam is kissé. Ezt nekem szabad, megvetni magam tetteit, firkálmányait, hogy aztán újraalkothassam őket, elsöpörhettem, hisz a destrukció a legnagyobb építő erő. Rombolni kell, hogy épülhess. Én így vélekedem.
S mégis, miért teszem? Ha majd véget ér ez az egész, és egy Nagy Szakállas fickó elött állunk majd, valami idétlen fehér pongyolában és majd a Nagy Öreg megkérdi, hogy "nos, mit tettél?" - legyen mit válaszolni.
Ki tudhatja, mit érünk el vele, miféle gondolatokat ébresztünk?
Nem mondom, hogy olvass. Ha nem tetszik, nem tetszem, ne tedd. Mindenkinek joga van megóvni magát a kellemetlen igazságtól, független attól, ártó e, vagy sem.
Itt nyer értelmet a cím;
"Végzetem, hogy harcaimban bukjam szüntelen, s azután felkeljek megint."
A miért-eket kutatom. S próbálom jobbá tenni amit lehet. A Világot is talán.
Ez tűnik igazi hiábavalóságnak, mégis vonzása többet ér mint bármily más tetté.
(és gyermeki is, elismerem.)
Köszönöm a figyelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése