Miért?

Le kell hanyatlania a fejemnek. Az ég tetejéig nem szeghetem.
Le kell esnie, koppannia a padlón. Fájnia kell.
Ez is inger.

Az alkohol más. Az alkohol eltompítja a gondolatokat és kiélezi őket. Vagy elfelejtet mindent, vagy felfedi a legszomorúbb igazságokat.
Előhozza a szunnyadó hiányérzetet. Bús bohócra festve a tébolyultat.

Az alkohollal nem pattan vissza a fej a padlóról. Lenn marad. Onnan szemlél, lát. Belefulladhat könnyeibe, beterítheti arcát a kátrány.

Ott lenn marad a fejem. Beterít a kátrány, eltakarja az arcom. Kell, hogy ez legyen. Ez fog lenni.
Be kell neki teríteni, hogy aztán múló mámorral keljek fel, kaparjam le a megszáradt feketeséget és egy tiszta arcot lássak; vagy egy vegy-marta kén-mosottat.
Közben elszáll a düh, a gyűlölet minden és mindenki felé.
A harag marad, tovább mint a feketeség. Majd az is elpárolog. Csak fájni fog, mint a behegedt seb.

Aztán...

Aztán, -míg van erőm- akarni fogom, hogy akarják a fejem és kacagva hárítok minden támadást. Írni fogok majd és rímeket sziszegni. Fejet felszegni, előre törni.
Alkohollal köszöntöm majd a pirkadást és füstöt lehelek majd. Mosolyogni fogok, kaján mosollyal.
Vigyorom fogom imádni és gyűlölni és félni magamtól.

Ez még messze van.

Aztán ez is elmúlik.

S aztán..?


...(mivé válok végül?)

A Kisember szorgoskodik

A létra magasan.
Újabb üveg a kézben. Nincs rajta felirat, sem semmi. Az Öreg nézegeti, óvatos karjával a tetőt kioldja. Beleszagol.
Mosolyog.
Aztán elkezdi lágy mozdulatokkal körös-körül szórni a szívkamrában, a falakra csapódik és szelíden folyik le. Kicsit nyálkás, enyhén sűrű, tört-lila. Bemázolja vele az egész termet, míg az az aljáig vékony csepp-ösvényeken le nem ér.
Mosolyog.
Élvezi ahogyan a gyomor enged szorításából, elernyed, megnyugszik.
Ő elégedett. Ő az abszolút igazságosság.
Megvárja míg az álom a testbe lopja magát. Beszökik a szemeken, az ajkakon, míg le nem ér hozzá. Az álom egy tündér. Apró, kedves, jószívű. Képes elaltatni akár a legtörtszívűbbeket, a zokogó magányosokat, az édes ábrándozókat. Az Öreg ujjára száll, az megkéri, maradjon még.
Az Öreg álmélkodik. Ámul az emberi természet botorságán, hogy hogyan is képes megnyugtatni némi cukros-lila massza egy zavart fejű, hitevesztett, sebeit nyalogató megtévedtet.
Ez a cukormáz a remény.
Az Öreg elmélázik, megcsóválja a fejét és újabb üvegért nyúl. Feketeség az üvegben.
Kinyitja.
Boldog szerelmesek puhaságával szórja újra szét. Arcán apró kíváncsiság és örök bölcsesség.
A kátrány eléri a cukrot, vegyül vele, összeolvad, elkeveredik. Lila-fekete kígyók csúsznak a szívkamra alja felé.
A kátrány lassan befeketíti az egész szívkamrát. Az aljára ülepszik, lassan szárad, de sosem válik teljesen keménnyé. Mindig taszítón iszapszerű marad.
~Míg alszik, nincs veszély~ Megkéri a tündért, lassan távozzék a hajnallal.
Ez már nem az az idő, mikor csak hajnalban jöhet.

Az Öreg lemászik. Körbenéz. Láthatóan elmélkedik.
~Meddig bírja még?~
Ő az abszolút igazságosság. A kar mely lenyomja a fejet a víz alá, és az utolsó pillanatban rántja fel.

Mosolyog.

A kisember

Hol keletkeznek az érzések? Szívtájékon. A szívkamrában.
Ott vannak befőttes üvegek, telis-tele érzésekkel. Egy takaros kis öreg fickócska nyitogatja őket.
Ő az abszolút igazságosság.
Nagy létrájával támaszkodik a toronymagas polcoknak, és néha néha leejt egy fájdalom-üvegcsét.
S összeszorul a gyomor.

"Ó hős, kit halál-arc rémétől elfed egy víg álarc..." (Afi cédám)

Meguntam, hogy a fejemet akarják.
Nyitva hagytam nekik az ajtót, jöjjenek, üssenek meg, vesződjenek. Hátha sikerül.
Meguntam, hogy a mocskos fejemet akarják a vadak, az én fejemet, a hozzájuk hasonulatlan vadét.

Kapumat bezártam és nem jönnek be. Nem rendezünk ma tort. Menjenek máshová el innen.

Érzem, ahogy a fejem koppan a padlón. Összekaparom a szilánkjait. Felegyenesedem, előbb négykézlábra, majd kettőre. Csikorgatom a fogam.
Arra gondolok, hogy valamikor hősnek mondtam magam. Mitől hős a hős? És mit tesz? Mit tehet?
*
Istenben hisz. Éjjelein összeteszi a kezét és arra kéri, könnyítse meg a dolgát. Hogy a számára legjobbnak véltet tegye. Ami hőshöz méltó.
Megkéri, hogy tegyen legjobb belátása szerint, még ha az a hős akaratával is ellentétes. Mert a hős nem isten. Amit a hős akarhat nem mindig jó, nem mindig a legjobb.

Aztán történik valami.

A hős hihet tovább istenben, vakon, és kérhet újra és újra. Attól a pillanattól már többé nem hős, szolga. Ájtatos hívő. Nem Hős.

Hihet tovább, de nem kérhet. Nem engedheti el karját és nem ejtheti testét az árba. Ő nem, ha hős akar maradni. Tennie kell.
Meghasonulhat, százszor megtörhet, változhat, újrakezdhet. Hűnek kell lennie önmagához.

Aztán tesz, történik valami.

Meghátrálhat, elfuthat, s így veszít hős értékéből. Megvakul tükre, póz-őrré alakulhat. Aki nem hős.

Megtagadhatja istent, a saját útját járhatja, antihős lehet, istentagadás nélkül. Az Antihős választott szellemképével, önös céljaival. Dacával, büszkeségével, emberiességével. Melyek nem feltétlen jók, vagy rosszak.
*
Aztán tébolyultan istennek hiszem magam. Nekivágódom a falnak. Fejem koppan.
Nem hiszek semmit és senkit. A földre csúszok, a kilincsig mászok. Rácsapok, zárva-e.
Istennek hiszem magam és azt játszom félelem és megalkuvás nélkül.
Felszököm és a földre hanyatlom. Vércsatakos körömágyamban a világ dobog.
Sírok.
sírok.
Előtörő zokogással, levegő kapkodással, tüdő remegéssel. Édes a könny. Bódítón és émelyítőn édes. Felfordul tőle a gyomrom. Vagy magamtól. A könnyekkel kiszökő gyűlölettől.
Fázom, reszketek. A félelem a földhöz nyom. Rám szorítja vasbakancsát, de mintha ott sem lenne. Pislogok. Csend van. Olyan bús arcokat betakaró nyugtató csend.
Fájdalom vibrál a levegőben,majd szertefoszlik. Elolvad.
Zsibbadni kezdek. Kinyúlok egy kispárnáért.
Magamhoz ölelem. Megszorítom.
Elalszom.

Malacka

Ő már nem gondol a gonddal*.














*Vörösmarty Mihály 'A vén cigány' rapszódiájának versszakonként ismétlődő záró sora; helyzethez finomítva.



"...Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve...
...Húzd, ne gondolj a világ gondjával."

Malackák

In Blue
*******


Ő egy szomorú malac.





















Ő egy vidám malac.

















A különbség szemmel látható.

Mindennapok

Mindennapok

Mily jelentéktelen a tegnap,
a mát felemészti a holnap,
a holnap, csak az.
Terveket szőni, belegabalyodni,
elveszni, nagy dicsőség.
Mindennapjaink folytó közönye
megfog, tart, megmar, újrajátszik.
A naptár napokból van. Haszontalan.
Kell a másik, mint az esti fogmosás,
a magány nyomasztó,
minden fél-megoldás.
Ez is.
talpas jövés-menés, vagy kerekes, gépes autós,
vagy négykézlábas vánszorgás.

Kötelező vetkőzés. És állati szeretkezés.
Semmibe mondott ima,
a sóhajtott remény.
tudós célozgatás, idétlen válaszadás,
mint szélfúvás, nem árt.
csak bőrt cserz. csak lelket cserz.
rángató hiúság;
az olaj amit magadra kensz,
lassan beléd száll, folyik, mérgez.
Aztán magad magaddal kened.
Ez is önhazugság.
Az olaj halottakból van.
Belőlem, belőle, belőled.
Rajtad vagyok, leszek. A te dolgod.
Ne foglalkozz velem.

Aztán félénken összenézünk és mosolygunk.
Kínosan, kínnal, azzal, anélkül.
valami szerelemnek mondott ámulattal.
Vagy hidegen, és várunk valamit.
Így megy ez.
Bársonyba bújunk, a legjobb szabásokba,
vágyunk egy lehelettel jobbat;
lessük: mi lesz a holnap.

Hozzámérsz, hozzád érek,
a kezed túl hidegnek, vagy túl melegnek érzem.
Ha csak odáig érek.
ha csak odáig.

Felvesszük gyűrött gönceink,
a verejték megbillogoz,
Faji csata, nemtelen harc,
A testünk sánc, fogaink barikád,
szemünk két kráter.
Mintha már csak a ruha tartana össze,
meg a határidők.
Kiadott utasítások, gyógyszerre költött borravalók.

Újra látlak, újra látsz.
Nem olyan vagy mint rég,
valami köd-mosoly, márvány-kopott ég.

Jó lenne tudni mennyi még.
Érezni, vagy kiszámolni, összeadni, kivonni.
leárazva megvenni.
Vagy valami ilyesmi.

Boldogságot idézni, hívni,
ha eljött itt tartani, rabbá tenni.
Mutogatni.
Arany láncot adni neki.
Üres álmokba hazudozni.

A vég elkerülhetetlen,
de késleltethető.
Mint a számlák,
hétről, hétre eljő.

Aztán fizetünk és kielégítjük,
őt, akit nem ismerünk, és néha magunk.
Kötött munkaidő, alhatatlan éjjelek,
füsttel ébren tartott szem, alkohollal tompított fejek.

Mind ugyan azok vagyunk,
csak számadatunk más:
középmagas, szőke, barna, nő férfi.
Aztán számok még, dátumok, helyek,
és összezavart megalkuvás.

Hevesen téphetem le rólad a ruhát,
vadul, erővel.
Aztán mit tehetek?
Nem vagy más mint hús, csont, tört eszményképek.
Se több, se kevesebb. Sem te, sem én.
Bocsánatot motyogni? Az közhelyesség.
A miénk.
Megpróbálni jobbá tenni?
Majd holnap.

Eszembe jutsz, és lesütöm a szemem
és körbenézek: lát e valaki.
Zsebembe gyűröm kalapom,
és mint mi,
a zsebbe gyűrt kalap sosem simul ki.

Egy fotó alá

Mind retusáltak vagyunk a képeken,
mert az idő hajt fölénk púder-nyomokat
gyermekként ártatlan áldoztunk a szűziségnek;
és szégyelljük is kicsit magunkat.

Fekete könyvem fehér lapjai.

Fekete kiskönyvem utolsó fehér lapjaihoz értem.
Fontosnak tartom a méltó befejezést, az utolsó lapok végmámorát lehetetlen nem éreznem, kihagynom.

Az utolsó nyolc oldalra az oldalszámoknak megfelelően írtam a csökkenő verssorral.

Igyekeztem minden verset külön-külön is értelmessé tenni, és hogy összefűzve is egészet adjanak. Úgy érzem, ez nagyrészt sikerült.

a nyolcadik napon
a nagy hatalom
elrejtette magát.
kegyes mázzal
cukros áhítattal
elbűvölte az angyalok karát.
aztán olajlugasában megpihent
s mi keressük szüntelen.

Hétszer futottuk körbe a földet,
mert bűneink száma hét
idők, vétkek, fájó leckék
míg megtanultuk mindez értelmét.
Most sebeket nyalva,
nyelvet harapva halljuk fejünkben a nyüszítést,
s felegyenesedünk ismét.

"Fölényre törekvés", - ezt mondták;
"Hatalomra törő akarat"
mit Friedrich bácsi súgott;
Nagy ember aki bosszút tud állni,
az igazi lázadó sosem változik;
s nem kell vissza kérdeznem.

a válasz felesleges,
ha nincs kinek válaszolni,
meddő remény az idillre áhítozni.
hőst teremt a vész,
s nagy dics világot jobbá tenni.

Kócos haját a víz fodrozta
hínárba szőtte álmát,
elhullt szájának pirosja;
haza többet nem várták.

nincs vég, vaksi ég
egy sóhajt az ágyon:
neked ajánlom.

szilánkosra hasít a fáradozás,
drága ám az álmodozás.

nem kell szó, ne szólj száj.

***

Írásban persze jobban néz ki.

Laissez l'attraction femelle vivante!

Éljen a női vonzerő! - Jelenti a francia cím. Egészen pontosan.
Kicsi is, nagy is, édes is, nem is, sunyolós, bújós, okoskodós, dorgálós, szelíd, nemszelíd, marós,tépős, harapós, vicces, néha dacos, büszke, egyenes, szívecskés meg puszilgatós, vigyoros, mosolygós, kuncogós, nemribancos vadítós...meg ilyesmi. Most ennyi jelző jutott eszembe első indulásra.

Ihlette legendás exédesem humánum által mitizált, emberi szív alakot formáló és azt napszemüvegbe invesztáló pózolós képe. Felderített.:)

:*