Káo(r)sz(ág)

Sírnak a lányok. A szél jajszót hoz felénk. Éneklünk és közben bátorítjuk egymást. Mindenkinek természetes a hangja. Nem remeg. Bizony már túl vagyunk bokrokon és árkokon. A bányalég deresíti a halántékunk. A nyulak hátukat egymásnak vetve szaglásszák az izzadtság illatú levegőt, melybe itt-ott belekeveredik a tavasz. Akácvirág, nyíló nárcisz, mezei virágok, fű illat. A kilépő tenor gazra lép, a tarack és őszbogáncs meredezik ki a bakancsa mellől. A távolban a tüzérségi ágyúk dörömbölnek, a fegyverek darabosan ropognak. Egy elképzelt ezüstösen csillogó Cadillac pislákoló féklámpákkal zúg végig a réten és megjelenik a hátunk mögött. Egy kis buckáról felrepül és várhatóan elzúg mellettünk általunk eddig még ismeretlen sofőrrel és indokkal. Épp elmélyülök a gondolatban, de felver a tenor hangja:
vietnámban gyártanak rövid nadrágot az amerikai gyerekeknek.
Pedig már kezdtem vizualizálni, a leszakadó cadillac lökhárítót, a földet éréstől felhuppanó sofőrt és tudatosítani a reményt: ki is ő. Köszönöm tenor úr. Nem vádolom, ez a dolga.
Lekötött szemű lovak sétálnak hozzák és csemegéznek épp a fűből. Simogat a szél.

Hivogató az ég. és a remény, hogy fent vár valaki. Beszélgetni, mesélni,panaszkodni, okolni. Nem csak én gondolok erre. A gondolat elgondolásához itt sem kellene lennem. Bárki megtehetné helyettem. A tenor közlése után mindenki elhallgat. Őt nézzük. Vőlegény volt valamikor. A menyasszonyát repesz sújtotta eszméletlenné és felismerhetetlenné az arcát. Mielőtt felébredt, főbe lőtte. Mondhatnánk "kegyetlen világ" de nem. Csak "ilyen". Nem volt ebben semmi embertelen és elítélendő. Megegyeztek, paktumuk volt. Mint tudhatjuk már, a paktum igazán súlyos megállapodás (nem érdemes az igazságosságát firtatni) és ebben az esetben, ennek a paktumnak a legsúlyosabb pontja ez volt. A főbelövés. Fordított esetben is.
A többiek nézik. Nézik és tudják. Árnyékaik merevek. Fogadni mernék, ha lenne elszívnának szolidan egy cigarettát.

Úgy érezzük magunkat mintha két oldal közül kellene választanunk. Nem Óceánia, Eurázsia, Keletázsia. Egyik és másik. Szívesen megtennénk higgyék el nekünk könnyelműn, de visszatartanak az ígéretek. Mindketten azt mondják, ők a jók, az erősek, az igazságosak. A végső megoldás. Hogyan hihetnénk bármelyikőjüknek is? Mindketten ugyan azt akarják, lövik egymást és mindkettejüknek más lehet az igazsága. Ez a mi igazi problémánk. Tompa tények mögé bújtatott dönteni nem akarás. Hezitáció a mi vesszőparipánk ami paradox módon hajt előre.
Íme a világ, íme az ember. Ecce homo kapitámy, ecce.
Mindketten azt mondják, menjünk. Hová?



Fülledt az idő. A zsebórák mutatói lassabban járnak. Pára rozsdálja a fogaskerekeiket. Már ami jár még. Amelyiket nem fullasztotta meg végleg a bombák köpte légnyomás. Olyanok azok a zsebórák mint az emberek. Vannak, ülnek,állnak, ketyegnek, lőnek és a súlytólégtől elkábulnak. Tartok attól, hogy a ledobott bombák lábnyomán nincs már egy működő óra sem a még kerek világon, csupán ez a néhány. Nem tartok attól, hogy a hűtökre ragasztott temérdek hűtőmágnes már darabokban van a földön minden konyhában. Így kell lennie. Ha nincs meg az idő mérésének eszköze, időtlenné válik minden. Egy golyó suhanása, a torkolattűz, a füst, a komor ég, a morál.
és az eső.
Langyos nyárközépihez hasonlítható eső hullik ránk ritka és kövér cseppekben.

Gyermekkorunkban mindig hittük: a mesének nincs vége, ám ha mégis vége szakadna, jön egy új. Most azt akarjuk, szakadjon vége. Még ha ez a mi kettészakadásunkkal is járna.
Ezt gondoljuk. Gondolják körülöttem és ha meg is szakadna a jelenlétem, független tőlem is így gondolják majd. A Meghasonlott Férfiak kórusa.


Célkeresztek vaktüzében fetrengünk
a lehulló levelek fátyla ólomszínű
dőzsöl a mámor, magasra rúg az ég,
zuhan a bolond, lohol a vész.
s lemarad a vígság.

Unforgettable too...

Ma volt meg az érettségi első puritánnak nem nevezhető mentális sortüze a szilajságom ellen. A magyar.
Reggel a következő kis felkiáltás (igen, ami mein führerrel kezdődik) járt a fejemben és a hozzá tartozó képsorok. Ez járt a ballagás alatt és néha-néha felütötte magát könnyed sétáimkor is.
A zene nem eredeti alatta, megváltoztattam kicsit, így abszurdabb.

Igen, egyszerű vagyok.

Tamás a mennybe megy

Takarodjanak amúgyismeg oda ahová. Már rengetegszer megmondtam nekik, hogy a szögeket fejjel lefelé verjék be. Isten is így csinálta, azért hív most magához, mint a legnagyobb ászt. Más dolog, hogy meg se kérdezett a pimasz disznója. Na mindegy, a hátamra a 'Trisztán és Izoldából" van egy oldal ragasztva, a kezemben meg egy izzadságfoltos fénykép Lipótmezőről. Diavetítő a zsebemben és egy nukleáris öngyújtó. Az élet szép, nem is kell ennél több.

Wasp Haze

Mosolygom. Miért? amikor kimegyek a táblához szünetben és felírok valamit; akkor tudom hogy alig fogják megérteni, tudom hogy energia vámpírkodom akkor és tudom, hogy azok a beszélő majmok mind akasztani valóak. Mégis megcsinálom, és hiszem, hogy érhetek vele valamit.

A kis csokikeksz karikákat a kakaó alá nyomom. Vadnászra gondolok, gerinc ácsolt vígveszélyre. Meg arra, hogy milyen idő lehet odakinn.

A világ tetején ülök, majd a semmi közepén. Elszaladtam, aztán visszajövök. Végtére is, mindegy, hol ordítok.

Miért? mert nem a dolgok hogyan-ja a fontos, az másodlagos. Miért? Akarsz többet?
Vivát!

Gerinc ácsolt víg veszély az,
ami mellett elsuhanunk,
ránk kacag,
majd elszalad
a következő sarokig.
Aztán összeesik?

Ez így nem igaz. A vígveszély nem esik össze a sarkon túl. Vannak esetek amikor igen, de abban a pillanatban amikor elkezd hanyatlani, megszűnik víg-veszélynek lenni.
Csak szeretnénk hinni, hogy a vígveszélynek ilyen könnyen vége lehet. Ha az összeesés könnyűnek nevezhető.
Gerintc-ácsolt, mert művi, víg mert mulattató
mint a destrukció
és veszély,
mert a buksinkig elér.
-
mulattató!
a veszély
mint a destrukció
buksinkig elér.
-
Egy labdácskát dobálok és kacagom, "a nézőpontok mind ilyenek!" és a világról magyarázok és beverem a fejem.

Ím itt a világ közepe, a vége és a szélei. Dobálom ezt is, magammal együtt. Végtére is, mindegy, mennyire rázzuk össze.
Hátradőlök, finom füst illatot érzek és a plafont nézem. Ha az lehullana, nem találna el. Nem találhatna el. Nincs olyan, hogy az eltaláljon.

Elmélet az,
ha elképzelem a plafont.
ha lefekszem a plafon alá.
ha elkezdek hinni a lehullásában.
ha valami kis zenét is képzelek hozzá.
ha ámulva lesem a lehullását és mint télen vagy esőben felfelé tartott fejjel, nyitott szájjal nézem a darabok fejem melletti elsuhanását.
ha az ablakon túl valami más van.
ha felkelek és leporolom magam.
ha az izületeim recsegnek.
ha diadalittas a mosoly.
ha állnak még a falak.
ha újragondolhatom.
ha van egy pont.
a visszatérésé.

Gyakorlat az,
ha nincs pont.
Semmilyen.


Ki kellene egy kis sávot ásnunk a tengerig, hogy ha magányosak lennénk, láthassuk.
Ha megunnánk, világvégkiárusitáson árulnánk magunk.
Nem néznénk az órát, de a nagy keszekuszaságban tudnánk: az a kis megállt mutató nem ferdült el. Forog az, csak nem mozog.
Forog, mert törvényszerű és romantikus.
Nem mozog, mert a ráció kizárhatatlan.

Vadnász!
a romokon és por fejeken.
hajcsomókon
kéz fejeken.
vakolaton
Vakolaton
Vakolaton!
vakokon.
a sajátjainkon.
Ránk reflektált vakokon.

Aztán a porból por lesz, rendeltetés szerűen. Ez nem változik, a nézőpont igen.

Én nem hiszem el ,hogy igazunk lehet. Azt végképp nem, hogy van.


Végveszély az,
ha revolvert szítanak a fejünknek és egy fül-rezzenés egy kattanás.
ha mi szorítunk a sajátunknak.
ha az egész plafon felénk tart.
ha ennek a plafonnak nincsenek tartó falai, sem semmije.
ha senkit nem érdekelnek majd a cipő koppanások.
sem a wc csészébe dobott teafilter.
ha nem tudjuk majd eldönteni, hogy a hajszárító a koponyánk melyik felének ütődik.
ha nem lesz ami megállít.
ha nem lesz ami elindít.
ha majd nem indít meg az individuum és nem vágjuk le a körmeink.
ha magunk napról napra tartjuk fel,
ha a belénk kalapált szögek kiesnek.
Ha elsuhanunk egymás mellett, kacagunk, mámort érzünk és a sarkon túl összeesünk.

Ma esti kisgondolat

Valójában csak maga a Káosz örök, ami egy és oszthatatlan, az igazi Rend. Paradoxon ide vagy oda, így gondolom. A káosz univerzális, mindig fellelhető, sosem eltűnő, örök. Míg a rend viszonylagos és időleges. A káosz ostoba kivetülése az emberekre olyan, mint amikor egy test fej nélkül vergődik ide oda. Jó szó erre a fejetlenség.
Kivetülése az emberekre pedig: a holnaputáni szalagavató. (Jelen helyzetben, ismeretek és tények közt.)

Jóéjt:)

2x2négy a csoda

2x2négy a csoda.

Ethernet hub kábel van a derekán. 32-es ram a táskáján. Elnézegetem amikor commodoron Galaxiázik, a konyhában ügyködik, kávét főz, rámmosolyog. Olcsó közhelyek jutnak az eszembe és mindent, mindent elmondok. Még a nem közhelyeket is.
Vigyorog. Imádom, imponál, vagy hogy a francba szokták ezt mondani. Kivisz a tetőre. Gyertyát gyújt a szobában. Bort iszunk.

Megígértem, hát elhozom a kockáim. Piros alapon fekete pöttyök. Ő is betartja az ígéretét. Aztán én is, egy másikat.
Hülye komcsi tervgazdálkodás villan be a terv túlteljesítéséről és vigyorgom.
Dokumentálgatunk. Énekelgetünk, suttyulunk. Jó ez. Szeretem és ő is.

Ad néhány pofont. Persze én provokáltam ki, így abszolút jogos. Alig érzem és újra vigyorgom. Tervezgetünk. Apukámnak felveszem a telefont. Szia apa, épp életem nőjével üldögélek és filmezünk. Te jól vagy? Kicsit megtört a hangja. Nem hallani mindennap ilyet.
Sőt, sosem hallott ilyet. (ami említésre méltó)

Motivál. Tervezgetek. Több bort ittam vele ebben a néhány napban, mint ezt megelőzőleg egy éve. Nem azért mert sokat ittam volna anno.

Hedonista. Azt mondja és én elhiszem neki. Engem is rávesz. Nem ellenkezem, élvezem. Kis villámcsapás. Kis halál. Kis kaján. Nagyon nagyon szeretek vele lenni. Tudja ezt ő, ám ha nem, mostmár igen.

Ha lerágcsálnám magamról ezt a szerelmes bőrt, húst és inakat, összecsukló csontvázam még sok-sok mindent elismerne, a maga kis csontpofa-realitásával.
A fantáziáját, ami a fejecskéjében van, vadságát, szelídségét, egyedüliségét. Számomra egyedüliségét.

Aki meg a fejünket akarja, akassza fel magát. Neki is van ám lángszórója. Nem is akármilyen. Olyan, hogy a jelenlétével (pontosabban már a megérkezéssel, a ténnyel, hogy létezik és eljő) olyan Epic Fail-t képes kreálni, hogy csak elismerően tudok pislogni. Azért a mosoly részemről is ott van ilyenkor.

Vannak helyek. Vízszintesek, függőlegesek, kevésbé egyenletesek. Iroda, mosdó, hall, hálószoba nameg egy olyan aprócska kis tudat, amivel (kicsit old's cool na és blúzos) fityiszt mutathatunk. Kényre kedvre szerint, okosan. No, meglátjuk még.

A hétfőt kitoltuk vasárnap+1 -nek vagy valami ilyesmnek. Reggel szólt a telefon, de senkit sem érdekelt. Neki egyetem minusz, nekem suli. Megérte. Hogy a fenébe ne érte volna meg. Azt írta, nyugodt volt minden. Egyetértek vele, nyugis.
Hagyott aludni. Kedves volt tőle.
Becézgetem. Ő is engem. Nem azért, mert nem szeretem. Ellenkezőleg.

Mára ennyi. Minden jót!

novemberi tamás

Édesélet-Minisztérium

Vannak bizonyára opcionális dolgok az életünkben. "Felszedjük, ne szedjük; igyunk még, ne igyunk; elszívjuk, ne szívjuk; bemenjünk órára vagy ne; meg ilyesmi. Ma megint opcionalitásba ütköztem, ami elég mindennapinak mondható. Normál reggel, leszámítva, hamarabb ébredtem mint kellett volna. Koleszes reggeli, reggeli V for Vendetta nézés; már csak a napra való hangolódás végett.
Aztán iskola. Kellemes reggeli idő, örültem is neki. A troli elszervírozta a pici popsim a suliig, bele is vetettem magam a nagy, általános meredésbe. Nem emlékszem mi volt. Ja igen! Figyeltem matekórán (ebben az évben az első ilyen pillanat) de persze nem hagytam el a suttyó-burkoltszexuális-bojkottálós-rebellionista beszólásaim. Aztán törit akartam tanulni (lévén ma doga lett volna, délután meg oktv) de oszt. társaim megkértek szépen, hogy Szancsikával lépjünk le valahova, hogy kevesebben legyenek (oktv-seknek amúgyse kellett volna bajönni, ilyen az én szerencsém) és ne írjanak. Hát hol volt, hol mit nem tenni, leléptünk. Király utca és körút sarok, Rizsanevezetű Kávézó de amúgymeg kocsma.

Dohány és Gin.
Szeretem a dohány illatát. Kicsiben kellemes, nagyban marja a légzőrendszerem. Hangulatot ad.
Apám szerint nem jó. Ő sosem dohányzott. Nekem sem a tüdőmnek kell, vagy a nikotin az agyamnak. Az morál, nem meterializáció.
Történelmi pillanat szerényke életemben, a matekórán figyeltem, nem aludtam, vagy bojkottáltam zavartam teljesen) még itt is befigyelt 1-2 beordítás, beszólás, burkolt szexuális, asszociációs megjegyzés, dehát, azt mondták nekünk egyszer anno, hogy az iskola a második otthonunk.
A harmadik óra felejtős, volt, mert hát a Rizsában tengődtünk, Szancsika teázott, én két szálat fujogattam el, ráérősen. A végén rendeltem 2cl Gint, (nem igazán van a toppon az alkoholbírásom) és mielőtt lehajtottam, arra gondoltam mint kb az 1984-ben Winston bátyő, hogy ez olyan fejadag a Győzelem-Ginből. Ami nem az volt. Csak erős. Szédítőn erős (nem ettem reggel óta, de ez senkit sem érdekel). Arra gondoltam még (mint a '84-ben) hogy lehetnék a tagja az Édesélet - Minisztériumnak ami valójában amolyan Keserűélet - Minisztérium lenne. aki olvasta a könyvet érti, aki nem, olvassa el.
Ruhapróba, aztán oktv (az utolsó három kérdésre késöbb kitérek) aztán este vissza koleszba.

Kedd. Találka Lilácskával, SM's café, kávé és szárazvörös. Kiállítás nézegetés és mosoly. Nem egyszer. Nem szándékozom erről többet írni. kész. Magánszféra.
(talán bőebben késöbb)

Szerda. Színiórán leléptünk beszélgetni a tanárbácsival (na meg inni egy keveset) a Szódába. És tegnap este találtam egy tökjó gitáros, lassúéneklős, melankólikus, andalítós, mosolyogtatós számot a világ egyik legidiótább nevű zenekarától. Live: I walk in the line (esszem ez a pontos cím)

No, minden jót!

Flamethrower Rules!

Épp fogalmazódik bennem a gondolat hogy végül is mi is. Meg ilyenek. Barna kis házi papucsom van, csíkos, kis szürkés kockácskákkal szabályosan. Puha, meg bolyhos. Áhh mondom gecc, ez a jó, ez kell. Vivát! Nem fog fázni a kicsi kis pacskerom. Beköltöztem a kisszobába, itt tökjó. Van nagy ablak, meg kis asztal, meg kis szekrény meg nagy ágy. Ami abszolút korrekt. Ölbe tudom venni a laptopot, nem kell konformistán az asztalon tartani.

a Szkat punnyad. Tél van, a haditevékenység befagyasztva. Joey meg sznobul. Cink, el kell kenni a száját. Régivásárcsarnok, kesztyűk és mehet. Úgyis rég verekedtem. Vele meg végképp. Mondtam a srácoknak, ha rajtam valami sznobulás dolgot fedeznének fel, abszolút szabad kezet engedek nekik a probléma megoldásában. Nincs kegyelem, kegyelet, megalkuvás, félelem meg a többi.
No execuses anymore. A lángszóró mindig nyer. Nem tudom, hogy hogyan de biztosan mindig. Egy lángszóró hogyan is ne nyerhetne? Ez lesz az új kabalaállat.

Kockát vetnek a papok szívében
a gyermekek eltűnnek a boltívek alatt,
hideg láz arcpírra szökken
sárga fogakat szülnek a szembogarak.
(Statikus víziók versből. a többi is onnan lesz)


Szomorú mi? Meg azért gáz, ha ez van. elképzelem ahogy egy fickó dobálja a kockákat. Nekem is van két piros, fekete pöttyökkel. Ha majd nem tudok dönteni, használom őket. Meg ha majd felszedek valakit, akkor majd a kezébe nyomom az egyiket és a fülébe súgom:drága, amennyit dobsz, annyiszor duglak meg. Na, áll az alku? Ekkor majd ő is mondhatja hogy:tomikám, flémtávör rulsz. És akkor bizony -mint egy jó anderzeni mesében- kussolnom kell. Behúznom fülem-farkam. Cink. (és igen drága, Zsu, suttyó volt, sőt alpári. sőt, minden más is.)

Nekiestem egy tragédia írásnak, meg a Vodkaláz novellának. Meglátjuk mi lesz belőle. Ihletésem van hozzá (jajj a Sóéhségbe sem kezdtem bele, picsába, pedig ahhoz tapasztalat is van, asszem elég) na kb így állunk. A kibaszott szemem meg beesettebb lett, reggelente meg vörösebb. Alakuló stílusjegy, csak kicsit gáz.
Jajj, el is felejtettem majdnem, egy exem úgy gondolta, 3-as találkát hoz össze velem, vele, meg a mostani párocskájával. Pislogtam hogy mi van, de mint jó félnegatív antihősnek készülő vadmajom állok elébe. Biztos le akar zúzni az intelligenciájával. Görög neve van. És biztosan elfelejti, hogy tudok kretén is lenni. Főleg ha élvezem, meg iszom. Mármint nem a kreténséget.
Mondjuuuk, ha ő görög, akkor biztosan jól tud görögni. Meg ha a lányka is a fejemre pályázik, (ami a kicsi szívem igazán érzékenyen érinti) akkor egy stílusos odasúgással az új közös barátunknak: még mindig nyüszít amikor orgazmusa van? kérdéssel biztosítom a barbárság egyetemessége, nomeg persze, az én kifinomult suttyóiságom felől.

Félreértés ne essék, nem vagyok tapló. Csak nem szerem a személyem ellen irányuló balfaszságokat. Nekem is vannak, ezért nem komálom néha magam. Mégis magammal kell együtt élnem elsődlegesen, így illő megszokni.

Márvány szentek a forradalomban
róluk az ó-idő rí,
tarts velem gerinc-ácsolt víg-veszély,
a világvégéig; és két nappal tovább.


a lángszóró akkoris nyerő. ő a speckó dzsekpot.

Miért?

Le kell hanyatlania a fejemnek. Az ég tetejéig nem szeghetem.
Le kell esnie, koppannia a padlón. Fájnia kell.
Ez is inger.

Az alkohol más. Az alkohol eltompítja a gondolatokat és kiélezi őket. Vagy elfelejtet mindent, vagy felfedi a legszomorúbb igazságokat.
Előhozza a szunnyadó hiányérzetet. Bús bohócra festve a tébolyultat.

Az alkohollal nem pattan vissza a fej a padlóról. Lenn marad. Onnan szemlél, lát. Belefulladhat könnyeibe, beterítheti arcát a kátrány.

Ott lenn marad a fejem. Beterít a kátrány, eltakarja az arcom. Kell, hogy ez legyen. Ez fog lenni.
Be kell neki teríteni, hogy aztán múló mámorral keljek fel, kaparjam le a megszáradt feketeséget és egy tiszta arcot lássak; vagy egy vegy-marta kén-mosottat.
Közben elszáll a düh, a gyűlölet minden és mindenki felé.
A harag marad, tovább mint a feketeség. Majd az is elpárolog. Csak fájni fog, mint a behegedt seb.

Aztán...

Aztán, -míg van erőm- akarni fogom, hogy akarják a fejem és kacagva hárítok minden támadást. Írni fogok majd és rímeket sziszegni. Fejet felszegni, előre törni.
Alkohollal köszöntöm majd a pirkadást és füstöt lehelek majd. Mosolyogni fogok, kaján mosollyal.
Vigyorom fogom imádni és gyűlölni és félni magamtól.

Ez még messze van.

Aztán ez is elmúlik.

S aztán..?


...(mivé válok végül?)

A Kisember szorgoskodik

A létra magasan.
Újabb üveg a kézben. Nincs rajta felirat, sem semmi. Az Öreg nézegeti, óvatos karjával a tetőt kioldja. Beleszagol.
Mosolyog.
Aztán elkezdi lágy mozdulatokkal körös-körül szórni a szívkamrában, a falakra csapódik és szelíden folyik le. Kicsit nyálkás, enyhén sűrű, tört-lila. Bemázolja vele az egész termet, míg az az aljáig vékony csepp-ösvényeken le nem ér.
Mosolyog.
Élvezi ahogyan a gyomor enged szorításából, elernyed, megnyugszik.
Ő elégedett. Ő az abszolút igazságosság.
Megvárja míg az álom a testbe lopja magát. Beszökik a szemeken, az ajkakon, míg le nem ér hozzá. Az álom egy tündér. Apró, kedves, jószívű. Képes elaltatni akár a legtörtszívűbbeket, a zokogó magányosokat, az édes ábrándozókat. Az Öreg ujjára száll, az megkéri, maradjon még.
Az Öreg álmélkodik. Ámul az emberi természet botorságán, hogy hogyan is képes megnyugtatni némi cukros-lila massza egy zavart fejű, hitevesztett, sebeit nyalogató megtévedtet.
Ez a cukormáz a remény.
Az Öreg elmélázik, megcsóválja a fejét és újabb üvegért nyúl. Feketeség az üvegben.
Kinyitja.
Boldog szerelmesek puhaságával szórja újra szét. Arcán apró kíváncsiság és örök bölcsesség.
A kátrány eléri a cukrot, vegyül vele, összeolvad, elkeveredik. Lila-fekete kígyók csúsznak a szívkamra alja felé.
A kátrány lassan befeketíti az egész szívkamrát. Az aljára ülepszik, lassan szárad, de sosem válik teljesen keménnyé. Mindig taszítón iszapszerű marad.
~Míg alszik, nincs veszély~ Megkéri a tündért, lassan távozzék a hajnallal.
Ez már nem az az idő, mikor csak hajnalban jöhet.

Az Öreg lemászik. Körbenéz. Láthatóan elmélkedik.
~Meddig bírja még?~
Ő az abszolút igazságosság. A kar mely lenyomja a fejet a víz alá, és az utolsó pillanatban rántja fel.

Mosolyog.

A kisember

Hol keletkeznek az érzések? Szívtájékon. A szívkamrában.
Ott vannak befőttes üvegek, telis-tele érzésekkel. Egy takaros kis öreg fickócska nyitogatja őket.
Ő az abszolút igazságosság.
Nagy létrájával támaszkodik a toronymagas polcoknak, és néha néha leejt egy fájdalom-üvegcsét.
S összeszorul a gyomor.

"Ó hős, kit halál-arc rémétől elfed egy víg álarc..." (Afi cédám)

Meguntam, hogy a fejemet akarják.
Nyitva hagytam nekik az ajtót, jöjjenek, üssenek meg, vesződjenek. Hátha sikerül.
Meguntam, hogy a mocskos fejemet akarják a vadak, az én fejemet, a hozzájuk hasonulatlan vadét.

Kapumat bezártam és nem jönnek be. Nem rendezünk ma tort. Menjenek máshová el innen.

Érzem, ahogy a fejem koppan a padlón. Összekaparom a szilánkjait. Felegyenesedem, előbb négykézlábra, majd kettőre. Csikorgatom a fogam.
Arra gondolok, hogy valamikor hősnek mondtam magam. Mitől hős a hős? És mit tesz? Mit tehet?
*
Istenben hisz. Éjjelein összeteszi a kezét és arra kéri, könnyítse meg a dolgát. Hogy a számára legjobbnak véltet tegye. Ami hőshöz méltó.
Megkéri, hogy tegyen legjobb belátása szerint, még ha az a hős akaratával is ellentétes. Mert a hős nem isten. Amit a hős akarhat nem mindig jó, nem mindig a legjobb.

Aztán történik valami.

A hős hihet tovább istenben, vakon, és kérhet újra és újra. Attól a pillanattól már többé nem hős, szolga. Ájtatos hívő. Nem Hős.

Hihet tovább, de nem kérhet. Nem engedheti el karját és nem ejtheti testét az árba. Ő nem, ha hős akar maradni. Tennie kell.
Meghasonulhat, százszor megtörhet, változhat, újrakezdhet. Hűnek kell lennie önmagához.

Aztán tesz, történik valami.

Meghátrálhat, elfuthat, s így veszít hős értékéből. Megvakul tükre, póz-őrré alakulhat. Aki nem hős.

Megtagadhatja istent, a saját útját járhatja, antihős lehet, istentagadás nélkül. Az Antihős választott szellemképével, önös céljaival. Dacával, büszkeségével, emberiességével. Melyek nem feltétlen jók, vagy rosszak.
*
Aztán tébolyultan istennek hiszem magam. Nekivágódom a falnak. Fejem koppan.
Nem hiszek semmit és senkit. A földre csúszok, a kilincsig mászok. Rácsapok, zárva-e.
Istennek hiszem magam és azt játszom félelem és megalkuvás nélkül.
Felszököm és a földre hanyatlom. Vércsatakos körömágyamban a világ dobog.
Sírok.
sírok.
Előtörő zokogással, levegő kapkodással, tüdő remegéssel. Édes a könny. Bódítón és émelyítőn édes. Felfordul tőle a gyomrom. Vagy magamtól. A könnyekkel kiszökő gyűlölettől.
Fázom, reszketek. A félelem a földhöz nyom. Rám szorítja vasbakancsát, de mintha ott sem lenne. Pislogok. Csend van. Olyan bús arcokat betakaró nyugtató csend.
Fájdalom vibrál a levegőben,majd szertefoszlik. Elolvad.
Zsibbadni kezdek. Kinyúlok egy kispárnáért.
Magamhoz ölelem. Megszorítom.
Elalszom.

Ámulat

Épp azon gondolkodtam az előbbi pillanatban, -rápillantva az ágyon heverő kombinált fogóra- hogy hogyan is lehetne valakit egyszerű szerszámokkal megölni. Szimplán vagy bonyolultan, az részletkérdés.
Csavarhúzóval agyondöfködni, körfűrész alá tenni, szétverni a fejét egy polccal, hőfúvóval kiégetni a szívét, reszelővel addig nyiszatolni az ütőereit míg el nem vérzik, felxxel kaszabolni, kalapáccsal fejet szétverni, vésővel gerincet elpattintani, (most az itthoni szerszámokat és eszközöket gondolom át) súlyzóval mellkast betörni, fúróval lyuggatni, satuval végtagokat összezúzni...ilyesmi.

Most ennyi jutott az eszembe.

Jóéjt

Könnyed esti séta.

A helyzet vizuálisan ez:

Ami nem is igaz, mert én konzervatív hőslelkű római jellem vagyok.
No meg lovag és romantikus is.
Így el kell ítélnem az orális szexet, bármennyire is nem ezt sugdossa a fülembe a korszellem szárnyas-bögyös cafkája.
Ez alábbi kép orális szex ellenes, azaz anti-orál.
Jogosan.

A lábujj szopkodás meg szimplán nem tetszik.
Lehet, van akinek bejön.
Ez láb-orál. Vagy végtag-orál. Köröm-orál.
Kinek mi.
Ezért húzunk cipőt.

Én inkább magam szeretem. Konok maszturbáció nélkül, mert a katolikusok szerint elferdül tőle a hátam meg szőrös lesz a tenyerem. Meg mittudomén. Bár szerény véleményem szerint még mindig jobb, mint szopásért gyónni, vagy férfiánuszokra vadászni főállásban.

No meg, a normális szexualitással sincsen bajom.
E képen a néni tudja hol a helye.
Csak popsiig húzza le a rucit, köszönjük meg neki.

Persze, ne értsünk félre semmit, ez nem porno, meg fétis blog.
Privát vágyak otthon.
Most otthon vagyok.^^

Ez a néni még ízlésesnek is mondható.
Szexualitásra felhívó.
Szobára nem, mert kötözve van.

Ők kevésbé finomak.
Ennek a néninek ki kellett firkálnom a cicijét. Mondtam, hogy nem pornó blog.
Rajtuk nem kell semmit firkálni.
Szemet hunyni talán ajánlott, korra, nemre függetlenül.
Lányok egyedül....



Azok a Boldog Békeévek....

Aki rosszra gondol, annak sem fenékig tejfel.
A dadus fenéken ver.
Na, ő itt a kakukktojás. Miért? Mert a fenti képeket főként heteroszexuálisoknak készítették, míg ez alábbit, nem csak heteróknak.
De, -bármennyire is röhögünk a bundeszliga frizurán meg a bőrdzseki-mellszőr kombón- még mindig jobb mintha ez lenne:

...vagy Ő várna az ágyban:

Akárki akármit mond, én nem politizálok.
Még ha ilyen boldog is leszek tőle:
(tudniillik, a férfiak G-pontja az ánuszukban van.)

*
*
*
*
*

Az Úr, aki nem halott mert emberi (Nietzsche bácsival ellentétben)
szolgáltatott eme populáris alkotáshoz képeket. (Halay L.)

Vol 1

...hitem fél cédulákra tépem...

hitem fél cédulákra tépem.
Hitem fél cédulákra tépem!

A gúny ölni akar, az irónia élni.

Az jutott eszembe, hogy milyen jól nézne már ki, ha a poszt címébe ezt írtam volna:
'Faszkivan.'
Aztán mégsem tettem. Barbár. Civilizálatlan. Meggondolatlan. Ostoba. E helyett Halay László aforizma író bácsi egyik falra érthető (vagy félre, vagy egészen máshová) gondolatát tettem. Jelzem, jogosan.
Szeretem az iróniát. Mert ad egyfajta védelmet, egy érezhető távolságot. A gúny már ennél dacosabb. Az iróniát élvezem, szórakozom rajta, ámulok, örvendezem, ugrálok mint egy kis majom az összerakosgatott barikádjai között. A gúny már ennél élesebb, itt a kis majom már nem majom, hanem valami két lábas, két karos, vigyoros-mosolyos-vicsoros, szavas jelenés, a maga pozitív-negatív benyomásával. Az irónia mentsvár, a gúny ék. Dacos, mert születésében részes a sértettség és a visszaütni akarás. Erős, mert mentsvárában erőt gyújtött és végletekig figyelmes, mert kitörésének pontosságához elengedhetetlen a cél ismerete,a leggyengébb rész lokalizálása.
"Ha nem tudsz nagyot ütni, üss jó helyre."
Ripacs és hatásvadász gondolat magamtól idézni, de ha idevág, akkor nem hagyhatom el az utalást.
A szarkazmus más. Az meghasonult irónia. Erősebb és maróbb.
Az irónia egy kedves kutyus, aki ha akar játékosan és néha erőt nem feledve, megkap téged és másokat is.
A gúny az a kutya ami akkor harap -néha indokra sem várva- ha a gazdira rosszat szólnak, gondolnak.
A szarkazmus az a dög, ami öreg is, fáradt is, de még éber. Kölyke az irónia lábhoz simuló szőrpamacsa és a gúny izmos ebe.
Azt mondják, sokan használják, szurkálódnak, morgolódnak. Az övék (na de ki vagyok én, hogy ítéljek) meghasonulás az életből. Nem igazi szarkazmus. Sem cinizmus. A cinizmus mozgató rugója a nihil. Persze ez is téves, mivel ha nihil nem lehet mozgatórugó, mert a nihil valójában nincs.

Lett volna egy lány fox terrierem, de elpusztult. Alfonzie-nak hívtam volna, a név és az állat szépsége miatt.

Fáj a szám. Kicsit.
Heves volt a kedd és a szerda, a múlthetiek. Néha nehezen tűröm a vasat a számban, és ez emlékeztet arra, miért is fáj...aztán eszembe juttatja azt is, aki miatt.
Hiányzik. Kicsit.
Nem annyira, mint néhány órával ezelőtt.

Eszembe jut, aztán..aztán megpróbálok másra gondolni. A félmegoldás nem megoldás, csak újabb problémát szül. Mégis megcselekedjük. Nem akarok visszakérdezni.

Találtam valamit. Incubus: Love Hurts
Egy versszak amit szeretnék bemásolni.

Love hurts...
But sometimes it's a good hurt
And it feels like I'm alive.
Love sings,
When it transcends the bad things.
Have a heart and try me,
'cause without love I won't survive.



Ő sosem szerette.


Nyúzz meg, és akassz ki, édes.