A Kisember szorgoskodik

A létra magasan.
Újabb üveg a kézben. Nincs rajta felirat, sem semmi. Az Öreg nézegeti, óvatos karjával a tetőt kioldja. Beleszagol.
Mosolyog.
Aztán elkezdi lágy mozdulatokkal körös-körül szórni a szívkamrában, a falakra csapódik és szelíden folyik le. Kicsit nyálkás, enyhén sűrű, tört-lila. Bemázolja vele az egész termet, míg az az aljáig vékony csepp-ösvényeken le nem ér.
Mosolyog.
Élvezi ahogyan a gyomor enged szorításából, elernyed, megnyugszik.
Ő elégedett. Ő az abszolút igazságosság.
Megvárja míg az álom a testbe lopja magát. Beszökik a szemeken, az ajkakon, míg le nem ér hozzá. Az álom egy tündér. Apró, kedves, jószívű. Képes elaltatni akár a legtörtszívűbbeket, a zokogó magányosokat, az édes ábrándozókat. Az Öreg ujjára száll, az megkéri, maradjon még.
Az Öreg álmélkodik. Ámul az emberi természet botorságán, hogy hogyan is képes megnyugtatni némi cukros-lila massza egy zavart fejű, hitevesztett, sebeit nyalogató megtévedtet.
Ez a cukormáz a remény.
Az Öreg elmélázik, megcsóválja a fejét és újabb üvegért nyúl. Feketeség az üvegben.
Kinyitja.
Boldog szerelmesek puhaságával szórja újra szét. Arcán apró kíváncsiság és örök bölcsesség.
A kátrány eléri a cukrot, vegyül vele, összeolvad, elkeveredik. Lila-fekete kígyók csúsznak a szívkamra alja felé.
A kátrány lassan befeketíti az egész szívkamrát. Az aljára ülepszik, lassan szárad, de sosem válik teljesen keménnyé. Mindig taszítón iszapszerű marad.
~Míg alszik, nincs veszély~ Megkéri a tündért, lassan távozzék a hajnallal.
Ez már nem az az idő, mikor csak hajnalban jöhet.

Az Öreg lemászik. Körbenéz. Láthatóan elmélkedik.
~Meddig bírja még?~
Ő az abszolút igazságosság. A kar mely lenyomja a fejet a víz alá, és az utolsó pillanatban rántja fel.

Mosolyog.