"Ó hős, kit halál-arc rémétől elfed egy víg álarc..." (Afi cédám)

Meguntam, hogy a fejemet akarják.
Nyitva hagytam nekik az ajtót, jöjjenek, üssenek meg, vesződjenek. Hátha sikerül.
Meguntam, hogy a mocskos fejemet akarják a vadak, az én fejemet, a hozzájuk hasonulatlan vadét.

Kapumat bezártam és nem jönnek be. Nem rendezünk ma tort. Menjenek máshová el innen.

Érzem, ahogy a fejem koppan a padlón. Összekaparom a szilánkjait. Felegyenesedem, előbb négykézlábra, majd kettőre. Csikorgatom a fogam.
Arra gondolok, hogy valamikor hősnek mondtam magam. Mitől hős a hős? És mit tesz? Mit tehet?
*
Istenben hisz. Éjjelein összeteszi a kezét és arra kéri, könnyítse meg a dolgát. Hogy a számára legjobbnak véltet tegye. Ami hőshöz méltó.
Megkéri, hogy tegyen legjobb belátása szerint, még ha az a hős akaratával is ellentétes. Mert a hős nem isten. Amit a hős akarhat nem mindig jó, nem mindig a legjobb.

Aztán történik valami.

A hős hihet tovább istenben, vakon, és kérhet újra és újra. Attól a pillanattól már többé nem hős, szolga. Ájtatos hívő. Nem Hős.

Hihet tovább, de nem kérhet. Nem engedheti el karját és nem ejtheti testét az árba. Ő nem, ha hős akar maradni. Tennie kell.
Meghasonulhat, százszor megtörhet, változhat, újrakezdhet. Hűnek kell lennie önmagához.

Aztán tesz, történik valami.

Meghátrálhat, elfuthat, s így veszít hős értékéből. Megvakul tükre, póz-őrré alakulhat. Aki nem hős.

Megtagadhatja istent, a saját útját járhatja, antihős lehet, istentagadás nélkül. Az Antihős választott szellemképével, önös céljaival. Dacával, büszkeségével, emberiességével. Melyek nem feltétlen jók, vagy rosszak.
*
Aztán tébolyultan istennek hiszem magam. Nekivágódom a falnak. Fejem koppan.
Nem hiszek semmit és senkit. A földre csúszok, a kilincsig mászok. Rácsapok, zárva-e.
Istennek hiszem magam és azt játszom félelem és megalkuvás nélkül.
Felszököm és a földre hanyatlom. Vércsatakos körömágyamban a világ dobog.
Sírok.
sírok.
Előtörő zokogással, levegő kapkodással, tüdő remegéssel. Édes a könny. Bódítón és émelyítőn édes. Felfordul tőle a gyomrom. Vagy magamtól. A könnyekkel kiszökő gyűlölettől.
Fázom, reszketek. A félelem a földhöz nyom. Rám szorítja vasbakancsát, de mintha ott sem lenne. Pislogok. Csend van. Olyan bús arcokat betakaró nyugtató csend.
Fájdalom vibrál a levegőben,majd szertefoszlik. Elolvad.
Zsibbadni kezdek. Kinyúlok egy kispárnáért.
Magamhoz ölelem. Megszorítom.
Elalszom.