Mindennapok

Mindennapok

Mily jelentéktelen a tegnap,
a mát felemészti a holnap,
a holnap, csak az.
Terveket szőni, belegabalyodni,
elveszni, nagy dicsőség.
Mindennapjaink folytó közönye
megfog, tart, megmar, újrajátszik.
A naptár napokból van. Haszontalan.
Kell a másik, mint az esti fogmosás,
a magány nyomasztó,
minden fél-megoldás.
Ez is.
talpas jövés-menés, vagy kerekes, gépes autós,
vagy négykézlábas vánszorgás.

Kötelező vetkőzés. És állati szeretkezés.
Semmibe mondott ima,
a sóhajtott remény.
tudós célozgatás, idétlen válaszadás,
mint szélfúvás, nem árt.
csak bőrt cserz. csak lelket cserz.
rángató hiúság;
az olaj amit magadra kensz,
lassan beléd száll, folyik, mérgez.
Aztán magad magaddal kened.
Ez is önhazugság.
Az olaj halottakból van.
Belőlem, belőle, belőled.
Rajtad vagyok, leszek. A te dolgod.
Ne foglalkozz velem.

Aztán félénken összenézünk és mosolygunk.
Kínosan, kínnal, azzal, anélkül.
valami szerelemnek mondott ámulattal.
Vagy hidegen, és várunk valamit.
Így megy ez.
Bársonyba bújunk, a legjobb szabásokba,
vágyunk egy lehelettel jobbat;
lessük: mi lesz a holnap.

Hozzámérsz, hozzád érek,
a kezed túl hidegnek, vagy túl melegnek érzem.
Ha csak odáig érek.
ha csak odáig.

Felvesszük gyűrött gönceink,
a verejték megbillogoz,
Faji csata, nemtelen harc,
A testünk sánc, fogaink barikád,
szemünk két kráter.
Mintha már csak a ruha tartana össze,
meg a határidők.
Kiadott utasítások, gyógyszerre költött borravalók.

Újra látlak, újra látsz.
Nem olyan vagy mint rég,
valami köd-mosoly, márvány-kopott ég.

Jó lenne tudni mennyi még.
Érezni, vagy kiszámolni, összeadni, kivonni.
leárazva megvenni.
Vagy valami ilyesmi.

Boldogságot idézni, hívni,
ha eljött itt tartani, rabbá tenni.
Mutogatni.
Arany láncot adni neki.
Üres álmokba hazudozni.

A vég elkerülhetetlen,
de késleltethető.
Mint a számlák,
hétről, hétre eljő.

Aztán fizetünk és kielégítjük,
őt, akit nem ismerünk, és néha magunk.
Kötött munkaidő, alhatatlan éjjelek,
füsttel ébren tartott szem, alkohollal tompított fejek.

Mind ugyan azok vagyunk,
csak számadatunk más:
középmagas, szőke, barna, nő férfi.
Aztán számok még, dátumok, helyek,
és összezavart megalkuvás.

Hevesen téphetem le rólad a ruhát,
vadul, erővel.
Aztán mit tehetek?
Nem vagy más mint hús, csont, tört eszményképek.
Se több, se kevesebb. Sem te, sem én.
Bocsánatot motyogni? Az közhelyesség.
A miénk.
Megpróbálni jobbá tenni?
Majd holnap.

Eszembe jutsz, és lesütöm a szemem
és körbenézek: lát e valaki.
Zsebembe gyűröm kalapom,
és mint mi,
a zsebbe gyűrt kalap sosem simul ki.